A Tündöklő Középszer allegória (és ars poetica) a színházért, az egységért, az odafigyelésért és az empátiáért viszonylag humoros köntösben. Pintér Béla és Társulata épp egy darabot próbál színre kényszeríteni, mikor fény derül Juci döbbenetes tehetségtelenségére. Hiába a közelgő bemutató, melyben a távolkeleti kislányt Ukrajnán keresztül szülőhazájába csempészné a város vezetőségének segedelmével édesanyja, Juci azonnali hatállyal repül a társulatból mint színművész, s innentől fogva ügyeletes kávéfőzőként építheti a csapat egységét. Igen ám, de mi van akkor, ha a kortárs színház eladhatósága és a kényszeredett fenntarthatóság miatt zenés darabot kell komponálni (még ha a melódiák nem is túl eredetiek), és a fene se tudta, hogy a Jucinak ekkora őstehetsége van az áriák területén. Mert így már azért elég vacak, hogy kidobtuk a társulatból...
Pintér Béla furcsán nevettető drámája annyi mindent sűrít magába, hogy az jórészt (a szó pozitív értelmlében) befogadhatatlan. Bizonyára akadnak nézők, akik számára a darab rávilágít néhány jelenségre, s az este folyamán könnyesre röhögik magukat az idióta dalbetéteken, de véleményem szerint érdemes elidőzni a titkon már-már mesterien színpadra álmodott embertípusok félelmetes valószerűségén, annak ellenére, hogy látszólag karikatúráknak készült mind. Korpás János (Thuróczy Szabolcs) lenne a társulat szíve-lelke, legalábbis ő mindig készségesen áll az éppen cserben hagyott hölgyek tettleges megsegítésére. Géza (Pintér Béla), a társulat vezetője nehezen, sok őrlődés után hozza meg döntését Juci menesztéséről, de utána már köti az ebet a karóhoz, a nehezen megszületett döntésének véglegessége megkérdőjelezhetetlen, s annak felülbírásán csak egy csoda segíthet. Csoda a csodában tehát, hogy Juci (Herczenik Anna) képes a csodára. Judy (Szalontay Tünde) a cicamica hozza a társulat fejére a híres olasz producert, Dínót (Quitt László), akinek köszönhetően sor kerülhet a középszerű asszisztens tündöklésére. Madár (Szamosi Zsófia) és Bölény (Friedenthal Zoltán) kettőse azért fontos, mert bár életüket együtt képzelik el, a kívülállóknak is percek alatt nyilvánvalóvá lesz, hogy fogalmuk sincs a szerelemhez olyan gyakran alapvetőnek hitt őszinteségről és bizalomról. De hát hogy is várhatnánk el őszinteséget és felvállalást (legyen az a múltban vagy a jelenben keresendő) egy olyan pártól, akik már nevükben is alteregókba menekülnek. Szücsi (Enyedi Éva) különlegessége, hogy beszéde keleti származására való tekintettel alig érthető, s mi jót derülünk rajta, míg végül meg nem sajnáljuk Juci felemelkedésével egyidőben, ugyanis nehéz jövő vár egy olyan színészpalántára, akinek egyetlen különlegessége vicces beszédmódja, melyet igen könnyen leköröz (amolyan két dudás nem fér meg egy csárdában módon) Juci ősrobbanásnál is ősibb képessége az operaperformanszok területén. S ott van még az alkoholista Héra (Roszik Hella), aki minden áldott reggel késik a próbáról, de legalább szépen énekel és életében először egy egész éjszakára lehetőséget lát a felemelkedésre. Kár, hogy fény derül Juci fölényére.
Az este egyik lefontosabb kérdése számtalan más mellett, hogy mégis hogyan érezze magát Juci? Amit eddig csinált, az nem felel meg a társulat elvárásainak, amit most csinál azt mindenki értetlenül és idegenkedve figyeli, amit pedig csinálni fog annak láthatóan nem tudja feldolgozni megjósolhatatlan távlatait. Továbbá be kell-e hódolnia az igényességnek a popularitás és az eladhatóság oltárán? Hányszor (de hányszor) lovagolható meg ugyanaz a téma? Valóban jó az, ha egy társulat vagy színház kizárólag a fenntarthatóságot szemelőtt tartva oszt szerepeket, keres darabokat és simul hozzá egy-két úgynevezett vezető színészhez vagy színésznőhöz? Csak a közönség számít, vagy törődni kell a színészek lelkével is? Lehet-e futószalagon minőségi színházat csinálni? Van értelme hinni bármi maradandóságában?
A Tündöklő Középszer egy igen izgalmas előadás sok humorba burkolva. Ugyanakkor, ha vesszük a fáradságot és elgondolkozunk azon, amit ez a kis társulat mikroszinten a szemünk elé tár, akkor félelmetes távlatokba juthatunk. A nevetés és a kacagás elfedi azokat a jelenlevő sebeket, melyekből minden egyes szereplő vérzik. A darab tehát szórakozásra és elmélkedésre is egyaránt alkalmas, tartalmas és elgondolkodtató színházi élményt ígér.
