2012. április 30., hétfő

Koldusopera (Thália Színház)

Dolhai Attila és
Szinetár Dóra

Gondolkodtam, hogy talán a Koldusopera lesz a nagy kivétel, hiszen arra való tekintettel, hogy már csak 4 előadása lesz a Tháliában, mielőtt az évad végeztével levennék a repertoárról, talán felesleges róla ajánlót írni, ám szerencsére ez nagyon nem így van. Aki esetleg erre téved, és még nem látta a Koldusoperát, annak még négy lehetősége van, hogy egy feledhetetlen és rendhagyó este részese lehessen!

Bertolt Brecht története nagyjából közismert: Polly Peachum (Szinetár Dóra) menthetetlenül beleszeret London leghíresebb bajkeverőjébe, Bicska Maxiba (Dolhai Attila), aki mögött ott áll jó barátja, Tigris Brown (Szabó P. Szilveszter), valamint a kissé ügyefogyott bandatagok. Peachum (Balikó Tamás) és felesége Peachumné (Siménfalvy Ágota) nem nagyon szívlelik lányuk választottját, pláne, hogy Bicska Maxitól nem idegen mindenféle nők feleségül vétele, Lucy-n (Szendy Szilvi) kívül még számos más hölgyemény is jelentkezik Bicska Maxi feleségeként. Fontos szerepet játszik még fantasztikus hangjával a Kocsma Jenny-t alakító Peller Anna is, aki (finoman szólva is) a kurvák szervezője, épp ezért egyben a legnagyobb úr a botladozó bűnözők felett.

A Koldusopera díszletei nagyszerűek, sehol egy egyenes vonás, nyoma sincs a szimmetriának. Minden fal döntött, minden szereplő nagyjából fekete-fehér, kinézetük különösen extravagáns, kiválóan illenek a némafilmek világát idéző vetítések közé. A vetítések során tudja meg a nagyérdemű, éppen hol vagyunk történetünkben, s azt is, hogy várhatóan mi fog történni a következő képben, hiszen találóan így nevezik a jeleneteket. A történet ugyan egy párra koncentrálódik, mégis a Koldusopera szól a világ összes koldusáról: valódiról és intézmény szerű szervezettségben tevékenykedőről (pl. a Peachum Kft-nél).

Sokkal inkább prózai az este mint énekelgetős, de a dalok nagyon viccesek, vagy ha a helyzet úgy kívánja, szívszorítóak. Szinetár Dóra szerintem (pedig már láttam számos Operett-darabban) élete alakítását hozza prózai és zenei részben is, Dolhai Attila és Szabó P. Szilveszter kettőse nem marad alul a tőlük megszokott színvonalon, míg Peller Anna ismét bebizonyítja, hogy az ő hangja körülbelül bármire képes. Még négy lehetőség, ennyi maradt hátra, én meleg szívvel ajánlom a Koldusoperát, de készüljünk fel arra, hogy egy elég rendhagyó esténk lesz vele!

2012. április 29., vasárnap

Black Comedy (Centrál Színház)

Peter Shaffert illetően volt már lehetőségem látni/olvasni pár nagyon jó drámát (egyiket közülük, az Equus-t épp játssza is a Thália), de komédiához még sosem volt szerencsém. És valóban szerencse: Shaffer egy történeti síkon igencsak limonádédarabot helyez olyan közegbe, hogy a nézők végre valami igazán eredetit látnak, sőt a darab előtti Beatles koncert csak hab a tortán!

Érdemes korábban érkezni a Centrálba, ha a Black Comedy-re vettünk jegyet, háromnegyed héttől ugyanis már a színpadon zenél nekünk Dobos László, Hoffmann György, Simon Kornél és Vári-Kovács Péter, azaz a Beatles. Nem tartom magam szakértőjüknek, de mivel a társaságomban épp akadt Beatles-kedvelő és Beatles-rajongó is, az ő megerősítésükkel mondhatom, hogy a félórás minikoncert hatalmas élvezetet nyújt, azt pedig, hogy mindezt bárki számára teszi, már én, a nem-szakértő teszem hozzá.

Pokorny Lia és Kovács Patrícia
A Black Comedy történetében a csavar a lényeges. Brindsley Miller (Schmied Zoltán) és jövendőbelije, Carol Melkett (Kovács Patrícia) édesapjának, Melkett ezredesnek (Blaksó Péter) társaságában várják Georg Bamberger (Vári-Kovács Péter) multimilliomos műgyűjtőt, azzal a feltett szándékkal, hogy borsos áron sózzák rá Brindsley igencsak egyszerű műalkotásait. Ehhez azonban egy kis tereprendezésre lesz szükség, hiszen a lakás ódivatú és kopott, kizárt, hogy elnyerje Bamberger tetszését. Így a párocska úgy dönt, jó ízlésű, ám finoman szólva is kétes szexuális orientáltságú szomszédjuk, Harold Gorringe (Simon Kornél) távollétében kölcsönveszik annak értékes és csodálatos bútorait, no meg még számos értékes holmiját. A nagy várakozás közepette azonban elmegy az áram, s míg a színpad ugyan megvilágított marad, a színészek mesterien alakítják a sötétben tapogatózó magatehetetlen, kiszolgáltatott alakokat. 

Semmi pánik, Miss Furnival (Pokorny Lia), az ijedős, istenfélő és korosodó szomszédasszony megnyugtatása után ilyenkor kell hívni a villanyszerelőt, Schuppanzigh urat (Papp János), aki csak nem akar sietve a helyszínre érkezni. Miközben a pár bízik Bamberger késésében, kettős katasztrófa áll be: azzal a feltett szándékkal, hogy bebizonyítja, Brindsley még mindig belé szerelmes, a vaksötétben megérkezik exbarátnője, Clea (Liptai Claudia), és sajnos a bútorok jogos tulajdonosa, Harold is. Még mindig semmi pánik, Brindsley és Carol úgy határoznak, a sötétben csempészik vissza Harold bútorait és egyéb értékes (és törékeny!) emléktárgyait. 

Blaskó Péter, Schmied Zoltán,
Liptai Claudia és Simon Kornél
Ennyi, és még ennél is sokkal több a Black Comedy: miközben a színpadon képzeletbeli sötétség honol, a nézők valóban fényesen mulatnak a helyzetkomikumtól duzzadó, ötletes és eredeti vígjátékon. Valamennyi játszó végtelenül hálás szerepben nyújt feledhetetlen teljesítményt, a helyzetet uralni képtelen Brindsley, a megzavarodott Carol, a gesztikulációs túlzásokkal sziporkázóan operáló Harold, a kissé szerencsétlen és örökké fecsegő Miss Furnival, a praktikus Schuppanzigh, az áskálódó Clea, a védelmező és tekintélyelvű Melkett ezredes és a félig süket Bamberger találkozása a sötétben minden lehet, csak unalmas nem. Összességében a Black Comedy egy fergeteges szórakozást ígérő, ha nem is fekete, de a szó egyik értelmében valóban sötét komédia, amely bebizonyítja, hogy azok az apró defektek, amelyek a személyiségeinket lengik körül, milyen óriássá tudnak duzzadni, ha csak egy kicsit is csavarunk a dolgokon!

2012. április 28., szombat

Egy nyári éj mosolya (Centrál Színház)

Egyre jobban örülök, hogy újra felfedeztem magamnak a Centrál Színházat, hiszen az Avenue Q után egy homlokegyenest más hangvételű, de a maga módján ugyanolyan fantasztikus musicalre ülhettem be, parádés szereposztásban. Az Egy nyári éj mosolya nevettető, elgondolkodtató, borzongató és szókimondó egyszerre, mindezeket követhetően sok szerelmi háromszögbe és érdekekbe burkolva.

Az est főbb szerepeit Nagy-Kálózy Eszter, Gergely Róbert, Ágoston Katalin, Szemenyei János, Egyházi Géza, Kovács Patrícia és Balogh Anna játszották, karaktereik élettől duzzadnak: az írók minden kétséget kizáróan kitettek magukért, valamennyi személyiség a végletekig kidolgozott, s noha talán elnagyolt típusoknak tűnnek, valahogy annál mégis jóval többek, rejlik bennük szín és mélység. Ettől olyan hatalmas a tükör melyet elénk tárnak. A legfőbb szerep mégis Törőcsik Marié: a határozott nagymama, aki lánya szülői elvein átgázolva veszi magához unokáját (a szerepében meglepően aranyosan elboldoguló Patai Annát), hogy ő tanítsa meg hogy legyen belőle akárki más, mint az anyja.

A musical további zsenialitása a színpad adottságainak rendkívüli kihasználtsága. A díszlet becsapós, első ránézésre minimalista, ám szinte minden eleme hajtogatható, hol kétszobás lakosztályként, hol kertként, hol színházteremként funkcionál. A kórus tagjai rendezgetik a színpadot, nincsenek külön kellékesek, sem kényelmetlen szünetek a jelenetek között, ezen a keserédes nyári éjszakán minden simán megy, legyen az szerelem, intrika vagy éppen egy csipetnyi manipuláció. Az egész estét átszövi egyfajta funkcionalizmus és önkényesség.

Talán a legjobb összegzést az Egy nyári éj mosolyát illetően, hogy a nézők egy különös, első pillanatra irreális világba csöppennek, tele szépirodalmi és klasszikus utalásokkal, motívumokkal a látszat és valóság viszonyát illetően. Gyakran előkerül Ibsen neve, a látszatvalóságok ábrázolásának mesteréé, akinek evokálása valóban találó a musicalt illetően is: az, hogy látszólag ki kibe szerelmes, még véletlenül sem tükrözi a belül rejtőző valódi érzelmek bonyolult tengerét. Mindez garancia a dalokra nézve, de leginkább a közjátékokra: a párbeszédeket tekintve talán ez az egyik legjobb darab, amit valaha láttam. S hogy minden jó-e ha a vége jó, az majd elválik, kinek Ahogy tetszik...

2012. április 27., péntek

Veled, Uram! (Thália Színház)

Sasvári Sándor és Vágó Bernadett
Bár az István, a királynak a szerzők által hangsúlyozottan nem folytatása a Veled, Uram! mégis az előbbi legenda megannyi visszatérő dallama és szövegrészlete összességében erősen azzá teszi. Ezúttal nem a trónra kerülés, hanem a hamarosan megüresedő trón betöltésének kérdése kerül a történet középpontjába. István király (Sasvári Sándor) és Gizella királyné (Füredi Nikolett) gyermeke, a fiatal és talpig keresztény neveltetésben részesült Imre herceg (Barkóczi Sándor) épp feleségül készüli venni szerelmét, Krisztinát (Vágó Bernadett) mikor rejtélyes körülmények között életét veszti egy vadászbalesetben. A trónra így már mind többen áhítoznak, kik nyíltan, kik csak szívük mélyén: Orseolo Péter (Homonnay Zsolt), a király unokaöccse, Vászoly (Feke Pál), a király unokatestvére, valamint Aba Sámuel nádor (Németh Attila), a király sógora.

Ami nagyon jó az a zene és a díszletek, utóbbi minden tekintetben, varázslatos fényeffektusokkal játszik az Operettszínház trónörökösdit a Thália színpadán. A felcsendülő energikus dalok szövegeivel sem lehet túl sokat vitatkozni, bár az átlagosan legalább tájékozott néző joggal érzi majd magát kicsit lenézve: majdnem minden szereplő önmaga háromsoros bemutatásával kezdi meg első mondandóját. Mindezek mellett elismerés jár az Operett balettkarának is, akik csak még színesebbé teszik a forgószínpadon játszódó, a nézőket folyamatosan új és új helyekre repítő rockoperát.

Füredi Nikolett, Sasvári Sándor
és a tánckar
A darabban rengetegen szerepelnek, ám a színlap megtévesztő: az éneklés nagy részét kevesen viszik a vállukon. Sasvári Sándort élmény új szerepben, újra az Operettes kollégák között látni, s róla úgy is tudjuk, hogy úgy tud énekelni, mint senki más - ha akar. Tegnap nagyon akart! Füredi Nikolett jó ellenpélda, ugyan eszményi Gizellát alakít, énekes szerepe sajnálatos módon mégis alig akad, bár drámai minijelenetei Istvánnal elég érdekesek. Homonnay Zsoltot, Németh Attilát, Barkóczi Sándort és Feke Pált illetően technikai KO-val nyert az utóbbi: tagadhatatlan, hogy mind nagyon jók voltak, mégis Feke Pál az, aki úgy el tud énekelni egy igazi rockopera-dalt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Inkább színészi játékra, mint komoly éneklésre van még lehetősége a Zobor táltost nagyszerűen alakító Pirgel Dávidnak, valamint Szomor Györgynek, Magócs Ottónak, Pálfalvy Attilának és Ambruzs Ádámnak. Három generáció áll a Thália színpadán, ahogy a színlap fogalmaz, a "nagy elődök" és a "nagy utódok" játszanak együtt a legfiatalabbakkal: Ilon és Vászoly három fiát három tehetséges ifjú alakítja.

Feke Pál és Janza Kata
Végül, de még véletlenül sem utolsó sorban két hölgyet kell még kiemelnünk, akik teljessé teszik a Sasvári Sándor által megkezdett triászt. Janza Kata, mint Ilon, Vászoly felesége valódi erélyes nőként áll férje mellett, s bár szerepe szerintem annyira nem kívánja meg, hogy vérben forgó szemekkel, minden mimikai izmát bevetve sulykolja szavait, neki még az is úgy ahogy jól áll (bár egyszer szívesen megnézném váltóját, Nádasi Veronikát, hogyan formálja meg ő Ilon karakterét). Az este legfényesebb csillaga mégis minden létező tekintetben Vágó Bernadett: Imre herceget, történetünk szerinti vőlegényét sirató dala, valamint az egész rockoperát lezáró fájdalmas könyörgése teszik ki a felkiáltójelet a darab címe mögé.

Összességében le a kalappal a színészek, a díszletesek, a táncosok és a szerzők előtt is, bár azt azért vétek lenne kijelenteni, hogy a Veled, Uram! felülmúlja, vagy akár megközelíti az István, a király ikonikus helyét a magyar rockoperák világában. Feke Pálért, Janza Katáért, de legfőképpen Vágó Bernadettért és Sasvári Sándorért mégis megérte beülni erre a néhol túlságosan szájbarágó, tonnányi, a láthatást gyakran ellehetetlenítő mennyiségű füsttel kísért extra nagy kiszerelésű történelemleckére.

2012. április 21., szombat

Az ember tragédiája (Magyar Nemzeti Színház)

Ádám (Szatory Dávid) és Éva (Tenki
Réka), hátul Lucifer (László Zsolt)
Nem tudom milyen a Nemzeti-féle tragédia, de úgy gondolom ez is egy állapot. Az abszolút modern környezet és hangulat cseppet sem zavart, ugyanakkor a fantasztikus és a végtelenül elcsépelt megoldások valahogy minden tekintetben teljesen kiegyenlítik egymást, így összességében nézzük is, meg ne is.

Az este nagy triásza önkényes fontossági sorrendben László Zsolt mint egy szerethető Lucifer-figura, erélyes, nevettető, alattomos, ördögi és a maga tervéhez hűen atyáskodó; a Szatory Dávid-féle hétköznapi valódiságot sugárzó, színészileg érdekes Ádám; valamit Tenki Réka mint Éva, akinek rendkívüli színészi adottságai vannak, mégis valami mintha hiányzott volna még belőle ahhoz, hogy tökéletes Éva lehessen. Ez utóbbi lehet direkt hiányosság is, az isteni szikra meg nem létével ugyanis semmi nem az igazi. Rajtuk kívül Blaskó Péter jelenik meg hébe-hóba az Úr személyében, akinek "karakterét" eljátszani önmagában a legnagyobb megtiszteltetés. Keveset van ugyan a színpadon, a természetes meghúzások miatt néhol még kevesebbet mint amire számíthatnánk, de minden elveszett percet kárpótol karizmatikus egyénisége. Négyük mellett hangsúlyos szerephez jutnak a darab további játszói is, közülük Bánfalvi Eszter játéka magaslik ki.

Lucifer szemében...
Elég nagy mennyiség veszett kárba a leírtakhoz képest a teátrálisság rovására, a modernség ugyanakkor sok szempontból szerencsés. A Nemzeti nem fukarkodik színpaduk mozgatásával: a játszótér süllyed, emelkedik, homokkal, tollakkal telítődik, vízben ázik, forog, azaz mindenhogyan kielégíti a misztikusságot és a legújabb nézői elvárásokat. A színészek bejátsszák a teret: a nézőtéren ülők sem érezhetik magukat teljes biztonságban, sőt még az óriási csillár is megtesz egy le-fel utat. Ez azért jó, mert szép számmal akadnak olyan nézők, akik valamilyen kellemetlen emlékük miatt talán előítéletekkel érkeznek megnézni Az ember tragádiáját. A teljes tér bejátszása találó, mind részesei vagyunk a nagy műnek, a mozgalmasság pedig nagyszerűen segíti a megunhatatlanságot. Azonban páran biztosan letennék a voksukat a konzervatív megközelítés mellett, nekik és miattuk lesz a díszlet és a színpadkép szempontjából is döntetlen az este.

Mint már előrebocsátottam, szép számmal akadtak nekem rendkívül tetsző megoldások, ilyen például a Falanszter-beli lét ábrázolása: valamennyi lakó mintha óriási zacskóban élne, vagy az Eszkimó-világ találó megjelenítése, mégis máskor túl sok a kínálat: az Úrt Luciferen kívül mindenki dicsőíti, méghozzá popszonggal, illetve a színház adottságai ellenére a londoni szín (melyet a legjobban vártam meglehetősen extravagáns színi utasításai (pl. "A virágcsokrot feltűzi a kép mellé, de az hirtelen lehervad, s nyakáról, karjáról az ékszerek gyíkokká változva leperegnek") okán) díszleteiben nagy csalódást nyújtott, de még az "ásványvízosztás kocsiból" mint rabszolga-felszabadítás sem feltétlenül fér bele nyitottságom tényleg tágítható kereteibe. A szimbolikus kezdés után - mikor a színészek a színpad legmélyén játszottak, majd egy nézőtérnyi távolságra tőlünk - ugyanennyire szimbolikusan előretolódott a játszótér, később azonban néha indokolatlanul sokat időztek el a játszók az első sorokból nézve is buszmegállónyi távolban, ugyanakkor a színpad teljes lesüllyesztése a nézőtérrel egy szintre ismét kiegyenlíti képzeletbeli mérlegünket.

Mondottam ember:
Küzdj, és bízva bízzál!
Mindezért úgy vélem nehéz meghatározni Nemzeti-féle megvalósítás optimális nézőközönségét. Nem beszél belőlem a rosszindulat, (hiszen alaposan mérlegelve állítom, hogy a jó és a rossz nekem pont ugyanott áll, mindkét oldalra pakoltam bőven eleget), de egyelőre azt hiszem valamennyi néző számára lesz benne valami lenyűgöző, sok határeset, no meg vagy ugyanennyi képtelenség.

Te, Lucifer meg, egy gyürű te is
Mindenségemben - működjél tovább:
Hideg tudásod, dőre tagadásod
Lesz az élesztő, mely forrásba hoz,
S eltántorítja bár - az mit se tesz -
Egy percre az embert, majd visszatér. 

2012. április 20., péntek

Avenue Q - A mi utcánk (Centrál Színház)

Nagy kedvencemet ezzel helyéről el nem mozdítva bátran kijelenthetem, az Avenue Q évek óta a legjobb darab, amit láttam! Jók a szövegek, a díszletek, a színészek, a hangulatok és a folyamatos röhögés mögött megbúvó keserű valóság, melyet e "totál brutál Brodway musical" néhány számcíme is jól illusztrál: Az életem szar, Mindenki egy kicsit náci, Netpornó, Káröröm, stb. Ahogy Sente Ste megígéri: kigyógyítalak a bajodból, ha addig élsz is!

Különleges előadás az Avenue Q, hiszen majd minden színész karján báb ékeskedik, vannak páran kik akár egyszerre többel, mások eggyel sem sokszorosítják személyiségüket, mégis a bábok jelenléte, a színészek saját kereteikből történő kilépése igazán egyedi kombináció, tekintettel arra, hogy tényleg egy felnőtt darabról van szó. A jeleneteken szinte kivétel nélkül nevetünk, hogy a dalok szövegein, hol az arckifejezéseken, hol a bábok viselkedésén, hol a díszleten, hol valami igen szexuális dolog extra vizuális megjelenítésén, de mindez teljes mértékben belefér az egész este hangulatába.

Ugyanakkor az Avenue Q kicsit megkapargatva félelmetes kérdéseket szegez a nézőknek: van-e célunk az életben, tudjuk-e kik vagyunk és hiszünk-e magunkban eléggé ahhoz, hogy álmainkat (feltéve ha ezek az álmok elég racionálisak mindehhez) megvalósítsuk? Ha igen, akkor a szerencsések parányi csoportjába sorolhatjuk magunkat, ha nem, akkor viszont a válaszokat csakis magunkban kereshetjük, mint az utca lakói. Egy dolog még fontos: a sok barát, akik hol kíméletlenek, hol túlontúl kíméletesek, de mindig a javunkat akarják. Ja, és ha szerencsések vagyunk, de bejelentés nélkül elénk gördül egy fránya akadály, akkor máris joggal soroljuk át/vissza magunkat a szerencsétlenek kategóriájába. Lényeg a lényeg, ahogy a lakók tarják: a holnap szar lesz, de ma jó!

Horesnyi Balázs díszletei végtelenül kreatívak: a Q utca házai kívülről tárulnak elénk mikor a függöny felmegy, azonban szinte mind forgatható, lehetővé téve, hogy a belső jelenetek egy-egy lakó házának falain belül, intimebb környezetben mulattassanak minket. Tudniillik szex közben lehetsz olyan hangos, hogy csak na, anélkül nem az igazi az élmény (hiszen nem hallják a haverok!).

Vári-Kovács Péter, Balogh Anna, Farkas Gábor Gábriel, Serbán Attila, Balla Eszter, Simon Kornél és Andrádi Zsanett mind nagy-nagy fiatal tehetségek, csodásan illenek a környezetbe: eleget tudnak tenni a musical sokrétű műfaja által támasztott komoly elvárásoknak. Ismét ide kívánkozik egy személyes megjegyzés, akárcsak a Hegedűs a háztetőn esetében, ma is úgy éreztem, hogy valamiért Andrádi Zsanettnek karaktere miatt nem igazán volt meg a lehetősége a komoly kibontakozásra, amit nagyon sajnálok, ő is kiváló tehetség, még ha főleg csak rosszcsont mackóként terelgeti kollégáit az alkoholizmus vagy épp az öngyilkosság útjára.

Végezetül, elismerve Harangi Mária briliáns rendezését, Baráthy György magyar fordításáról ejtenék pár szót, (ha már úgy néz ki angol BA diplomám lesz egyszer a nem is olyan távoli jövőben, és a musical egy külön nekem is szentelt/szegezett dalában elfilozofálunk rajta, mennyit is ér egy ilyen fecni...). A Spamalothoz tudnám csak hasonlítani a magyar szövegkönyv kreativitását: velős, jól átültetett igen kreatív fordítás készült. Néhol úgy éreztem voltak benne egészen furcsa mondatok (már ami a kiénekelhetőségüket illeti) és talán egy-két kényszermegoldás is megbújik a sorok között, mégis összességében ebből a szempontból is csak jót mondhatunk el a darabról.


Úgy gondolom méltán zengtem egy tulajdonképpeni dicshimnuszt az Avenue Q magyar produkciójáról: jól, jókor és jó hogy a jó helyen van, a Centrál Színház nagyszínpadán, ahová remélem még sokáig vár megannyi kíváncsi nézőt. A Q utca a legcsábítóbb turistaattrakció! 

2012. április 15., vasárnap

A lovakat lelövik, ugye? (Vígszínház)

A Vígszínház megvalósításában A lovakat lelövik, ugye? egy kicsit hagyományos, egy kicsit modern, egy kicsit ütős, no meg egy kissé Képzelt riport-pótlék, de annak több mint kiváló.

Színpadon csaknem a teljes társulat: táncmaratoni előadást láthat a nagyérdemű, a tét tíz millió forint, a kérdés: kinek mit ér meg ez a rengeteg pénz? A táncolók között akadnak hobbitáncosok, fiatalabbak, idősebbek, rendezett és a lehető legbonyolultabb családi háttérrel rendelkező fiatal felnőttek, egy vak, egy terhes nő, egy menedzser, egy biztonsági őr valamint egy műsorvezető, továbbá érdekek tömkelege. Ahogy a kultikussá érett szám tartja, a műsornak folytatódnia kell, bármi áron.

A folytatás, az eltussolás, a látszólagos gondoskodás, a ráerőltetés és a részvevők hülyének nézése: lényegében erről szól az egész, mindez ilyen egyszerű. De meddig tart bennünk az emberség, hogy valóban emberként nézünk a másikra, és mikor csapunk át valami teljesen állatiba: mintha lovakat hajtanánk a versenypályán, téteket tűzve ki a fejükre. Hogyan kényszerít bele a külső nyomás valamennyiünket a belső összeomlásba, miért tragikus az, ha egy színésznőt kifütyülünk Hamlet anyjának monológjakor, és várunk tőle valami jó kis vetkőzős-táncos számot inkább, csak mert attól magasabbra kúszik a nézettség, ezzel ellentétben ügyet sem vetünk rá, hogy a művész belseje ugyanilyen mértékben pusztul - hogy tényleg csak egy példát emeljek ki a rengeteg nagyon jóból.

Nagyon tetszettek a helyzethez mindig passzoló rövid, sosem unalmas, majdhogynem minimalista dialógok, valamint a dalok kiválasztása, melyek szövegei a lehető legjobban ábrázolták az aktuális helyzetet (pl. Hajolj bele a hajamba, Most múlik pontosan, stb). Eszenyi Enikő rendezése a díszletekre is adott: a zenekari árok helyén kifutó nyúlik a nézőtér első sora fölé, míg a zenekar egy emelvényen kap helyet a színpad jobb oldalán. Ezen felül tele vagyunk még kellékekkel, fényekkel, ruhákkal, ágyakkal, mobilvécékkel, meg amivel csak érdemes: a műsornak valóban folytatódnia kell.

Sok pár problémáinak bemutatása mellett (terhesség, válás, unalom, párkeresés, családi gondok, reménytelen jövő) a hangsúly Glória (Bata Éva), egy az öngyilkosságot már egyszer megkísérelt bolyongó lány, és Robi (Lengyel Tamás) véletlen találkozásáról, majd a maraton során egymásra találásáról szól, de mint már a Képzelt riport-pótlékos megjegyzésből sejteni lehetett, csak tragikus végkifejlettel számolhatunk.

A lovakat lelövik ugye? nagyon jó, rengeteg érdekes és megkerülni igyekezett problémát tár fel egy extrém környezetbe kényszerített, generációkon átívelő kollektívájában. Ha a szenvedő lovakkal végeznek a gazdáik, akkor a végkimerültség határán tengődő emberekkel is lesz valaki, aki képes lesz megtenni ugyanezt?

2012. április 13., péntek

Hegedűs a háztetőn (Vígszínház)

Járó Zsuzsa és Hegedűs D. Géza
(Ma Este Színház jeggyel)
Valóban utolsó utáni pillanatban döntöttem úgy, hogy ellátogatok a Hegedűs a háztetőn című musicalre a Vígszínházba, többek között azért mert a társulatban nem nagyon tud csalódni az ember, és még azért is, mert musicalt sem sűrűn látni a Víg deszkáin. 

A Hegedűs a háztetőn nem egy vidám darab, ám annál nagyobb klasszikus. Tevje, a becsületes, ám kissé döntésképtelen és bizonyos helyzetekben meglehetősen tanácstalan családfőt öt lánnyal és egy feleséggel áldotta meg az úr, no meg a követendő hagyományokkal. Ezért nehéz Anatevkában, ebben az eldugott faluban élő zsidóknak megérezni és elfogadni a változás szelét, amely minden irányból fenyegeti őket: hol egyéneket, hol családokat, hol egy egész közösséget ostromol.

A darab főbb "éneklős szereplőinek" körébe kevesen tartoznak bele. Hegedűs D. Géza (mint Tevje) nagyszerűen teljesített, mikor nem sokkal korábban A pestis című Camus regényből készült monodrámát néztem meg vele a Házi Színpadon, meg sem fordult a fejemben, hogy énekhangja ilyen csodálatos. Sokan beleestek hasonló hibákba, ám Hegedűs D. Géza nem veszett el a hangok tengerében sem halkan vagy erősebben, sem mélyen vagy magasabban énekelve. Halász Judit a tőle megszokott minőségben énekel mint Golde, Tevje felesége, játéka hiteles, könnyed és kellően szentimentális. Járó Zsuzsa, Cejtel a kerítőnő szerepében (ha már öt leánygyermek veszi körül a házaspárt) inkább a jellemkomikumot aknázza ki, mintsem énekelget, mégsem lóg ki a nagyszerűk sorából. A fiatalabbak közül Hódelként Majsai-Nyilas Tündét láthattuk és hallhattuk, aki meglátásom szerint kevésbé a musicalek embere. Főbb szerepben van jelen Bata Éva is, a Víg új kedvence (hiszen gyakorlatilag minden szerepet, ami csak fizikumára ráillik, megkap a teátrumban), aki Chava, Tevje egyik lányának megformálója. Azt hiszem elegendő dicséret megjegyezni, hogy mélyen egyetértek Bata Éva jelenlegi pozíciójával a színházban.

Mint körülbelül mindenhova írom, a Víg egyik nagyszerűsége az, hogy a kisebb szerepekben is a társulat krémjét foglalkoztatja. Bár kevesebbet voltak a színpadon, és a folyamatos karakterépítéssel ellentétben a kissé bohókásabb, pillanatnyi komikus helyzeteket tudták kihasználni, jó, hogy velünk volt Kútvölgyi Erzsébet, Venczel Vera, Borbiczki Ferenc, Pápai Erika, Harkányi Endre és még sokan sokan mások. Egy kis személyes megjegyzés: Andrádi Zsanettet többet is hallgattam volna énekelni annál a csöppnyinél, amire lehetősége van a darabban.

A megvalósítás a díszletek terén is kreatív, nem okos gondot a hó, a vonat füstje, az eső, de még a tűz sem. Ismét hangsúlyozom, a Hegedűs a háztetőn nem vidám kicsengésű ízig-vérig modern musical, de ilyen színpadra állításban érdemes rászánnunk magunkat, hogy ellátogassunk a Vígszínházba!

2012. április 10., kedd

Csókos asszony (Thália Színház)

Józsefvárosban
A legjobb, ha az ember (korából kifolyólag) nem igazán tudja mire is számítson, és hozzám hasonló vegyes érzésekkel ül be a Budapesti Operettszínház örökzöld operettslágereket felvonultató grandiózus háromfelvonásosára, a Csókos asszonyra. Azért volt így a legjobb, mert hamar rájöttem, hogy ez a darab (is) szenzációs!

A történet nagyon egyszerű és hétköznapi: Pünkösdi Kató (Kékkovács Mara) és Dorozsmai Pista (Homonnay Zsolt) ünneplésére gyűlik össze a háznép a Nagytemplom utcában, Józsefvárosban. Pista azonban nem túl példamutató módon elzálogosítja jegygyűrűit, és Rica-Maca (Szendy Szilvi) rábeszélésére úgy tűnik, távozik a porondról. A friss primadonnaként emlegetett Kató így marad szégyenben és bánatban otthon, az ünneplő háznéppel: Hunyadinével (Oszvald Marika), az egykori primadonnával, aki már tizenkét férjet elfogyasztva próbálja megkaparintani magának a főbérlő Kubanek hentest (Faragó András), és Ibolya Edével (Csonka András), a feltörekvő darabíróval, aki Pista barátjaként próbálja meg menteni a menthetetlent. Mindeközben Tarpataky báró (Huszti Péter) látogat el a Nagytemplom utcába, hogy ajánlatot tegyen Katónak: látogassa meg Bajza utcai palotájában...

Huszti Péter és Kékkovács Mara
Az első és a harmadik felvonásban a Thália színpada egy józsefvárosi birodalom. Fantasztikus slágerek, végig a hangulathoz illően kísérik ezt a nem túl bonyolult, követhető történetet. Rengeteg apróbb, de annál viccesebb pirotechnikai elem, szenzációs mozgások, kellékek és lenyűgöző hangok: ezekkel elevenednek meg előttünk modern körítésben a múlt szeletei. Mikor egy szereplő énekel, csak a színpad vonatkozó részei vannak megvilágítva, mindannyian azt érezzük amit ő. Csak a dalok végén fényesedik ki a teljes színpad ismét. A második felvonás Tarpataky báró palotájában játszódik, megfűszerezve Jantyik Csaba játékával, mint Salvatore, a főkomornyik.

Jobbnak láttam inkább majdnem mindenkit név szerint megemlíteni, mert kiemelni önzőség lenne a csapatból akárkit is. Mindenki részt vesz a koreográfiában, és egyesek végtelen öniróniával (pl. Oszvald Marika) állnak a színpadon. A közönség imádja az előadást, alig telik el szám ritmusra tapsolás és ováció nélkül. Valóban minden stimmel! Amit mégis kihangsúlyoznék, az énekek milyensége, ilyen koreográfiák és mozgások mellett külön gratuláció jár minden játszónak, akik fantasztikus minőséggel, csodás tehetséggel és nem utolsó sorban végtelen átéléssel hozzák szerepeiket. A darab egy iskolapélda: így kell ma színpadra állítani ezeket az operett-klasszikusokat.

 Hiába minden ellenérv, generációs különbség vagy távolságtartás, a Csókos asszonyt látni kell! Aki befizet, olyan élményben és valódi szórakozásban lehet része, amelyre egyébként egyre kevesebb lehetősége adódik. Vicces, komikus, mozgalmas és sokszínű!

2012. április 9., hétfő

Vesztegzár a Grand Hotelben (Magyar Nemzeti Színház)

Hollósi Frigyes és Molnár Piroska
Mikor édesapámnak, (a nagy Rejtő rajongónak) újságoltam, hogy hamarosan megnézem a Vesztegzárat zenés vígjátékként a Nemzetiben, azt válaszolta: hát azt nem lehet megcsinálni. Örömmel tudatom, hogy de, meg lehet, ilyen nagyon meg lehet!

Valóban, a színdarab az elejétől a végéig parádés, mind a színészi játékokat, a lenyűgöző díszleteket, az énekeket és a zenei aláfestést, mind a hangulatot illetően. Színészóriások állnak a színpadon ebben a kacagtató vígjátékban, nagyszerű karakterformálással. Jelen van Molnár Piroska, Andai Kati, Hollósi Frigyes, Bodrogi Gyula továbbá Tompos Kátya, Bánfalvi Eszter, Hévér Gábor, László Zsolt, Szarvas József és még oly sokan mások.

A jávai luxushotelben mindenki pompásan mulat. Kik csak legeltetik a szemüket és valami gonoszságról ábrándoznak, kik már nyakig bele is folytak különböző piszkos ügyletek elindításába, mikor kitör a bubópestis, s a szezon vége előtt pár nappal a szállodát három hétre lezárják. Ki kint ragad, ki bent, de mindenkinek igyekeznie kell elkerülni a rendőrséget, akárhol is tart éppen rejtélyes tervének véghezvitelében. Ebből következik, hogy egy vérbeli, igazán rejtői komédia elevenedik meg a színpadon.

Bár egy negatívumot meg kell említenem, a balkon páholyból ülve az énekek sajnos többé-kevésbé érthetetlenek voltak. A páholyból úgy tűnt, a zenekar túl hangos, a színészek túl halkak, és mivel hangszóró sem volt a közelben, kicsit féloldalasan hallottuk az előadást, amely fényéből önmagában azért még nem sokat vesztett. A díszlet pompás, felül a Grand Hotel kívülről miniatűrben, melynek egyes ablakai vannak megvilágítva mindig annak függvényében, hol is játszódik éppen a színpadon folyamatban lévő benti cselekmény, rendkívül figyelmesen segítve a nézők tájékozódását. A színpad süllyed, emelkedik, forog, ködben úszik, egyszóval a modern technika minden eszközének bevetésével zajlik Rejtő színpadi megvalósítása. Van lift, színpad, bárpult, csatornafedő, no meg bújtatásra alkalmas ruhásszekrény is!

A Vesztegzárral az még a baj, hogy nem elég egyszer megnézni. Olyan sziporkázóan vidám, és a néző olyan könnyen átszellemül a színészekkel, hogy valószínűleg értékes részek vesznek el első megtekintésre. Aki még nem tette az csatlakozzon a Grand Hotel vendégeihez, ha nem is három hétre, legalább erre a három mesés és színvonalas órára, én még biztosan visszatérek egy újabb vesztegzárra!

2012. április 7., szombat

Kár, hogy kurva (Pesti Magyar Színház)

Horváth Illés, Balsai Móni, Gula Péter
Egy utolsó utáni esélyt adtam a Pesti Magyarnak, John Ford tragédiája ugyanis közel van a nagy angol reneszánsz tragédiákhoz, hasonlít egy kicsit Shakespeare-hez, de még Marlowe-hoz is. Az alaptörténet több mint egyszerű, de a maga korához képest félelmetesen új: Giovanni (Pál András) tulajdon húgába, Annabellába (Balsai Móni) lesz szerelmes, aki viszonozza bátyja érzéseit. Annabella azonban teherbe esik, ezért az egyház tanácsára elfogadja legígéretesebb kérője, Soranzo (Horváth Illés) házassági ajánlatát. Mikor Soranzo számára világossá válik, hogy a gyermeket nem ő nemzette, őrült cselszövésekbe kezd, hogy kiderítse Annabella megrontójának személyét. Körülbelül ennyi lenne a lényegi szál.

Az alaptörténet, mint mondtuk, nagyon modern és még korunkban is erősen felkavaró. A reneszánsz tragédiákat valahogy mindig úgy képzeltem el (ahogy tanították); mondjuk a színészek játszanak a Globe-ban, bekiabálások, éljenzések és hurrogások közepette, a közönség együtt él a darabbal és próbálja kitalálni vajon kinek is van igaza, kihez húzzon. A szerethető, de a földi és égi törvényeket egyaránt megszegő Annabellához? Értsen egyet Soranzóval, és tartsa a lányt közönséges kurvának? A további szereplők tábora csak erősíti a nézőközönség valószínűsíthető döntésképtelenségét. Vasquez (Gula Péter), Soranzo hű szolgájaként megcsinál mindent, amire kérik, ami rendjén is van egy reneszánsz tragédiában, így a tájékozott néző már meg sem lepődik Annabella nevelőnőjének, Putanának (Dániel Vali) megvakításán, majd szemgolyóinak elfogyasztásán. Hippolitaként Ruttkay Laura játszik parádés ördögi nőszemélyt, míg férje Richardetto (Fillár István) valahogy elveszik mellette szerepében. Bergettót, a félkegyelmű fiút Gémes Antost láthattuk, akire mintha ráöntötték volna karakterét. Pán András és Balsai Móni nekem nem kifejezetten tetszettek. Végül is nem volt baj a szerepük megformálásával, szerintem a rendezés hibája lehet ez a rengeteg időhúzás, végtelen csúszkálás, vizezés és vérrel dobálózás, megannyi lassított monológ és eltúlzott pillanatok ezrei. Felújított darabot látunk pedig, Balsai Móni Darabont Mikold meghívott vendégszínésznő helyére érkezett, de új még a csapatban Fillár István és a Philotist játszó Kaprielian Alexa. Nagyszerűen játszik még Ruttkay Laura mellett a legendás Csernus Mariann, Florio, Giovanni és Annabella apjának megtestesítőjeként.

A vér estje
A Kár, hogy kurva díszletei jók, látszólag dominál a tisztaság és a rendezettség, de előbb utóbb szó szerint mindent beborít a vér, az irkafirka és a diszharmonikussá váló színpadkép. Véleményem szerint csupán a vér volt kicsit túl sok, még ha döglöttek is érte a középkori angol emberek, nekünk, a XXI. századi mozikhoz szokottaknak, nem gondolhatták komolyan, hogy versenyt jelent ez a rengeteg vértabletta. Én azt bánom, hogy John Ford valóban félelmetes és borzongató tragédiájának végjátéki mészárlásából nevetségessé vált röhögős vérfürdő alakult.

A 19:30-kor kezdődő és 22:45-kor véget érő előadás összességében nem tetszett. Bár a színészi játékok jók, néhol nagyon is jók voltak, az elnyújtott kacagtató szívszabdalás és terhesnő-mészárlás valami olyanba csapott át, amit az ember már nehezen fogad be, még ha fel is fogja, miért így értelmezi egy mai rendezés Ford tragédiáját. Mindamellett, hogy voltak csodás jelenetek, modorossága és folyamatosan ismétlődő szenvedtetései miatt (például minden nőt legalább hatszor-hatszor végigvonszolnak a színpadon oda-vissza) még a valóban jó szimbolikusságok is eltörpültek (például, hogy Giovanni és Annabella közös jeleneteiben a kezdetektől fogva valahogy mindig megjelenik egy tőr, a halál szimbóluma). Nagyon sajnálom, tényleg szerettem volna, de csak fanatikusoknak tudom ajánlani ezt a megvalósítást.